Kai Meyer: Arkadien erwacht [Árkádia ébred]

Ezzel a könyvvel már nagyon régóta szemeztem, nem is tudom, hol láttam meg. Végül elhatároztam, hogy felfejlesztem a német nyelvtudásomat és pont kapóra jött, hogy a kiadója most jelentette meg puhakötésben. A fülszöveg:

[Szicília elhagyatott vidéke sötét mítoszokat és legendákat rejteget. Ragadozó állatok emberi zsákmányra vadásznak a dombokon. Olyan ragadozók, akik az álarc mögött valójában ellenséges maffia klánok tagjai.

Amikor egy tragédia kapcsán Rosa New Yorkból Szicíliába utazik, nem is sejti, hogy ő több, mint egy menekülő lány. Egészen addig, amíg nem találkozik Alessandróval.  Rideg kelleme, állatias eleganciája megigézik és megzavarják Rosat. A maffia törvényei szerint a fiúnak a lány halálos ellenségének kellene lennie—de aztán együtt csöppennek a családjaik ősrégi titkába …]

Ez egy amolyan igazi modern Rómeó és Júlia feldolgozás a maffiával és theriantrópokkal [therianthrope] megfűszerezve. (Akik annyira nem jártasak a témában a theriantrópok olyan emberek, akik állatokká tudnak átváltozni, mint a vérfarkasok, csak őket lykantrópoknak [lycanthrope] szokás hívni.) Viszont ebben a műben a therianthrópokat árkádiainak hívják. Az alapszituáció tehát egyértelmű: két maffiacsalád, akik különböző ragadozókká változnak át, és ki nem állhatják egymást. Nagyon tudtam értékelni, hogy Meyer alapul Lykaon király legendáját választotta, vett bele egy kicsi Atlantiszt is, hogy elsimítson egy-kettő kekec kérdést és voilá! meg is van a tökéletes mitológiai háttér, aminek van eredeti alapja és nem erőszakolja meg az eredeti történetet.

A maffia egy nagyon jó választás volt. Mondjuk én egy kicsit sajnáltam, hogy ifjúsági regény lett ebből a történetből, mert ezzel baki lehetőséget állított fel magának a szerző, hiszen valamilyen formában morális értékeket is fel kellett vonultatnia. Én egy kicsit furcsának találtam, hogy Rosa-t nem érdekli, hogy a szívszerelme családja képes volt egy egész falut megölni. De azon kiakad, hogy Alessandro nagybátyja már 6 éve rabságban tart egy kislányt és követeli a fiútól, hogy szabadítsák ki a lányt. Jó, mondjuk, azt el kell ismerni, teljesen más azt hallani, hogy állítólag—mert bizonyíték nincs—a család kiirtott egy egész falut, mint amikor személyesen találkozol egy tizenöt éves lánnyal, aki már évek óta rabságban senyved (de a különbség csak egy leheletnyi). Emiatt is örültem volna jobban, hogyha felnőtt könyvet vehettem volna a kezembe, mert sokkal érdekesebb lehetőségeket rejtett volna magában. Viszont azért volt benne gyilkolászás, amiért jár a plusz pont.

Azt értékeltem, hogy a nemi erőszakot nem mismásolta el Meyer. Persze egy évvel az erőszak után játszódik a történet és megtudjuk, hogy Rosa-nak abortusza is volt emiatt, de ennek a hatása még mindig nagyon is érezhető a lány életében. Nemcsak nehezen enged közel magához másokat, és nem szereti, ha hozzáérnek, hanem az abortusz is nagyon megviselte. Itt egy nagyon kényes témát választott Meyer, mert Rosa-nak lelkiismeret furdalása van, mert elvetette az erőszakból fogant gyerekét. Nem tudom, hogy ki mit tenne, hogyha megerőszakolnák és teherbe esne, én nem formálok véleményt, nem is tudok. De igenis szívszaggató és megrendítő Rosa önmarcangolása, pedig szerintem akkor se lenne jobb a helyzete, ha megtartotta volna a babát. Alessandro hozzáállása is pozitív. Nem undorodik tőle, nem fordul el tőle, hanem sajnálja a lányt és felháborítja, hogy bárki kihasználná egy lány védtelen helyzetét, de ami a legfontosabb, hogy próbálja megértetni Rosa-val, hogy felesleges marcangolnia magát az abortusszal kapcsolatban.

Ami egy kicsit csípte a csőrömet az az, hogy a könyv elején Alessandro azért utazik haza, mert meghalt az apja (valószínűleg megölték, de erre nem terjed ki a cselekményszál—ejnye-bejnye fekete pont), viszont ő ezzel nem foglalkozik, hanem ripsz-ropsz ki akarja deríteni ki ölte meg az anyját. Na ekkor „le kellett fékeznem”: Mi van, megölték az anyját? Mikor? ??? Ezt nagyon szépen meg lehetett volna oldani egy pár mondatos kis párbeszéddel, hogy „Tudod, X ideje megölték az anyámat, stb. stb.” De nem, Meyer elszúrta azzal, hogy Alessandro a nagy semmiből előkapja az ötletet, hogy bizony ő most kideríti, ki is az anyja gyilkosa. De ezen az „apró” bakin kívül nagyon is élvezetes és érdekes könyvet kaptunk. Mondjuk jobban tudtam volna értékelni, hogyha egy kicsit több szerepet kap Rosa nagynénje és nővére, mert így csak töltelékszereplőknek voltak jók. Vannak elvarratlan szálak és nagyon várom, Meyer miként fogja elénk tárni a dolgokat.

Summa summarum, a történet nagyon tetszett. Volt pár baki–főleg az anyuci halála-ügy—, amik miatt az olvasó összezavarodhat, ezért muszáj levonnom egy pontot. Ifjúsági regény kategóriában ver rengeteg olyan sztárolt „művet,” amelyik fele akkora figyelmet és felhajtást sem érdemelne meg, mint amekkorát kap, úgyhogy én mindenkit csak bíztatni tudok, hogy olvassa el a könyvet.

A könyv adatai:

Sorozat címe: Arkadien [Árkádia]

Cím: Arkadien erwacht [Árkádia ébred]

Kiadó: Carlsen

Nyelv: német

Kiadás éve: 2012

Oldalszám: 445.

Megjelent magyarul: nem tudok róla

Értékelés 5/4

Ami nagyon tetszett:

1.      hogy nem erőszakolta meg a mitológiát;

2.      hogy az egyik főszereplő pont vérpárduc (mert nagyon szeretem a nagymacskákat),

3.      hogy nem vérfarkas klisé és más alakváltók vannak a középpontban

Bernard Cornwell: The Warlord Chronicles (Excalibur)

The Warlord Chronicles egy trilógia, amit a BA-s szakdolgozatomhoz olvastam el szokás szerint angolul, de magyarul is megjelent az Alexandra Kiadó gondozásában (nem olvastam magyarul, ezért elnézést kérek, ha valamit nem úgy fordítottam, mint ahogy a regényekben szerepel). Az első kötet (A tél királya) fülszövege:

„… Uther király halála után belviszályok sújtják a druidák és keresztények lakta Britanniát. A trónon védtelen gyermekkirály, Moldred ül. Arthur, a nagybátyja, Uther törvénytelen gyermeke csak a kisded testőreinek egyike lehet. A hűséges, lovagias Arthurnak, akinek mindennél fontosabb a becsület, miután megküzd a brit királyságok viszályaival, fel kell vennie a harcot a szigetországot fenyegető rettegett germán törzsekkel is.” (Alexandra.hu)

Maga a történet egy újabb Artúr királyos feldolgozás. Az Artúr-monkadör amúgy is az egyik kedvencem, egyrészt mert nagyon szeretem a régi legendákat (mitológia bolond vagyok), másrészt mert ott van benne Merlin a nagy mágus/druida és vele együtt a természetfeletti és engem minden érdekel, amiben mágia és természetfeletti lények vannak. De az igazi ok, ami miatt elolvastam ezt a trilógiát a Grál volt, mert nekem ki kellett találnom—némi konzulensi segítséggel—, hogy olyan regényeket akarok elemezni, amikben a Grál központi szerephez jut. Bár Sir Thomas Malory Le Morte Darthur-jában (ez a régi Malory féle helyesírás, ma már a mű Le Morte d’Arthur címen található meg) a keresztény Szent Grált keresik, Cornwell trilógiájában a Grál nem Krisztus kelyhe, hanem egy ősi brit isten Clydno Eiddyn üstjéről van szó (az eredeti mitológiában nem Clydno Eiddynnek volt üstje, hanem egy Dyrnwch nevű óriásnak, Cornwell egy kicsit átvariálta a mitológiát), ami a Britannia szigetének tizenhárom kincsének egyike. Akkor hogyan is lehet ez az üst a Grál? Hogy rövidre fogjam a magyarázatot: ma már nagyon sok kutató úgy véli, hogy a Grál, mint ereklye eredetileg pogány kultúrákban jelent meg és ezt a motívumot átvették a keresztények.

Az elején egy kicsit aggódtam, hogy nem fog tetszeni a történet, mert majd ez is egy „tucat” átírás lesz ugyanazokkal a klisékkel. Bevallom kellemesen csalódtam Cornwellben, mert bár ugye bizonyos pontokat nem lehet megváltoztatni egy Artúr királyos mondában (Guinevere és Lancelot afférja, vagy, hogy a végén Artúr meghal/Avalon szigetére kerül és sosem tér vissza), de ezeket a kihagyhatatlan „kliséket” Cornwell teljesen más megvilágításban tálalja. Vegyük példának Lancelotot, mindenki kedvenc lovagját, aki hősiességéről és a Guinevere iránti tiszta szerelméről híresült el, Cornwell verziójában egy nagyképű pojáca, aki soha egyetlen igazi csatában sem vett részt, csak úgy tett, mintha elmenne harcolni (vagy csak kisebb, teljesen veszélytelen összecsapásokban vett részt) közben saját magán ejtett apróbb, nem veszélyes sebeket és a barátaival koholt történeteket terjesztett saját „hőstetteiről.” Arról ne beszéljünk, hogy Lancelot mindig a külsejével van elfoglalva és tükrökkel veszi körbe magát. Persze a narrátor/főszereplő Derfel mindent tud Lancelot hazugságairól, mégse tehet ellene semmit, mert ő csak egy harcos és nem keltheti egy herceg rossz hírét. De ne hagyjuk ki a sorból Guinevere-t sem (ebben a trilógiában Cornwell az eredeti walesi nevét, Gwenhwyfar, használja), aki ebben a történetben korántsem olyan erényes, mint az eredeti mondákban: nem akar terhes lenni, mert elveszíti a gyönyörű alakját és nem csak Lancelottal csalja meg Arthurt, hanem két másik férfival is. Igaz, ezek nem szerelmi kapcsolatok, hanem az Ízisz istennőhöz fűződő vallási rituálé részeként történnek meg az aktusok. Ráadásul mivel Arthurral a viszonya megromlott, ezek a rituálék Arthur hatalmának megdöntésére irányulnak és Lancelotot, akarja királynak, mert akkor megkaphatja mind azt a luxust, amit szeretne, mivel Arthur nem akar király lenni. Viszont azt nem szabad elfelejteni, hogy Gwenhwyfar a kapcsolatuk elején igenis szerette Arthurt, sőt talán végig szerette, csak elvakította a hatalomvágy és miután Arthur ellöki magától és meg is bünteti őt, Gwenhwyfar mindent megbán és majd később újra egy pár lesznek, de persze ehhez idő kell.

Azt nagyon értékeltem a trilógiában, hogy Cornwell sok esetben meghagyta a szereplők walesi nevét és, hogy az olvasó be tudja őket azonosítani, odabiggyesztette, hogy ilyen meg olyan más néven is ismertek ezek a karakterek. Egy hatalmas plusz pont jár Cornwellnek még azért, hogy olyan kevésbé ismert szereplőket is beleszőtt a történetbe, akiket a modern feldolgozásokból kihagytak. Állítólag Derfel, a narrátorunk is az elfeledett szereplőkhöz tartozik, ennek majd egyszer még utána nézek, mert Malory-n kívül nagyon sok Artúr-legenda létezik és talán majd egyszer lesz rá időm, hogy utánanézzek a dolgoknak.

A trilógia másik erőssége, hogy nem a szokványos hősi, tökéletes szereplőkkel találkozunk. Minden karakter emberi és valóságos, a maga hibáival és erényeivel. Még Arthur sem mindenható. Bizonyos dolgok felett neki sincs hatalma és néha neki is olyan nehéz döntéseket kell hoznia, amivel bár megakadályozza, hogy a birodalom újabb ellenséget szerezzen, és újabb háborúba kerüljön, viszont mint magánember ez a döntése rossz és helytelen.

A történetben természetesen helyet kap a mágia is, de az nagyon érdekes, hogy az olvasó bizonyos esetekben nem tudja eldönteni, hogy csak egyszerű szemfényvesztésről van-e szó, vagy igazi varázslatot látunk. Azt már szinte a legelején megtudjuk, hogy Britanniában a rómaiak inváziója és az új vallások megjelenése óta a régi brit istenek hatalma, valamint maga a mágia is jelentős mértékben lecsökkent. Ahhoz pedig, hogy Britanniába visszatérjenek az ősi istenek és régi fényében pompázzon, meg kell találni a 13 ősi ereklyét és ezekkel egy véráldozatot is magába foglaló nagyon bonyolult rituálét kell végrehajtani egy adott helyen és időben. Na de kanyarodjunk vissza a mágiához. Sokszor van úgy, hogy Merlin, vagy Nimue egyszerű trükköket vetnek be, amik mások szemében varázslatnak tűnnek, míg vannak jelenetek, amikor tényleg varázsolnak. Az ominózus rituálé egy kész talány, mert félig varázslatos, félig meg egyszerű szemfényvesztés. Itt mindenki maga dönti el, hogy valójában mi játszódik le.

A vallás kiemelkedő szerepet kap a cselekményben. Ez egy igazi átmeneti korszak Britannia szigetén, mert maga a kereszténység még nagyon gyerekcipőben jár és a pogányok eléggé ferde szemmel néznek a keresztényekre, és persze a rómaiaknak hála a kereszténység mellet rengeteg más vallás is megjelent a szigeten, mint például az Ízisz istennőhöz fűződő vallás, amit Gwenhwyfar is gyakorol. Elég vicces és egyben sokkoló is, hogy milyen képet kapunk a korai keresztényekről, mert abszolút nem pozitív. Viszont, ahogy én Cornwell írásából rájöttem (itt a másik Grálos trilógiájára is gondolok, amiről majd szintén írni fogok), hogy nem az átlag hitgyakorlók és vallási vezetők alapján kell megítélni egy vallást, hanem az egyszerű, szerény papok és hívők azok, akik rámutatnak egy vallás jó oldalára. Bár Derfel pogányból a történet legvégére kényszerből keresztény lesz, majd végül szerzetes, de mégis egyfajta kis idilli képet fest arról, hogy ő hogyan is képzeli el a keresztény hitvallást és ez nagyon tetszett.

Úgy vélem, Cornwell egy nagyszerű Artúr-feldolgozást hozott össze és megéri elolvasni annak, aki szereti ezt a mondakört. 

A trilógia adatai:

Sorozatcím: The Warlord Chronicles (Excalibur)

Kötetcímek: The Winter King (A tél királya), Enemy of God (Isten ellensége), Excalibur (Excalibur)

Kiadó: Penguin

Kiadás éve: 1995, 1996, 1997

Magyar kiadó: Alexandra Kiadó

Magyar kiadás: 2010, 2010, 2010

Értékelés: 5/5 az egész trilógiára

 

Brandon Sanderson Mistborn (Ködszerzet) trilógiája

Ez a bejegyzésem a kedvenc felnőtt fantasy íróm, Brandon Sanderson Mistborn trilógiájáról szól. A könyveket magyarul a Delta Vision Kiadó adta ki. Sajnos még nem volt időm magyarul elolvasni, de mindenképp valamikor a távoli jövőben, amikor már nem kell szakdogát írnom és kivégeztem a lassacskán tetemes mennyiségűre növekedett elolvasatlan könyveim sorát, a kezembe szeretném venni magyarul is Sanderson remekművét. Előre is figyelmeztetek mindenkit, hogy próbáltam a könyvek magyar fülszövegéből kisilabizálni, hogy mit mire fordított Kopócs Éva és Matolcsy Kálmán, de nem találtam meg mindent. Ezért az angol kifejezéseket fogom jobban használni, de mellé hagyományos zárójelbe ( ) írom a fordított kifejezést, ha megtaláltam, szögletes zárójelbe [ ] pedig, ami az én agyszüleményem.

            Érdekes kis története van ennek a sorozatnak az életemben. Még Skóciában az egyik amerikai lánnyal beszélgettünk arról, hogy milyen könyveket olvasunk és ő ajánlotta a Ködszerzetet. Őszintén megvallom, hogy amikor először rákerestem a sorozatra, nem nagyon volt kedvem nekiállni, de aztán Madalyn—a lány, aki ajánlotta—szólt nekem, hogy Sanderson Edinburgh-ban fog jönni olvasótalálkozóra és felajánlotta, hogy kölcsön adja előtte az első kötetet, én meg persze, hogy már az első 60 oldal után teljesen belehabarodtam a történetbe. Edinburgh-ban pedig az olvasótalálkozón sikerült megvenni Sanderson legújabb könyvét a The Alloy of Law-t—ami nem mellesleg a Ködszerzet után játszódik pár száz évvel—, és persze, hogy dedikáltattam is. De térjünk is rá a Ködszerzetre. Íme az első kötet—The Final Empire (A végső birodalom)—fülszövegének fordítása (Ez nem a magyar fülszöveg. Úgy gondoltam az eredeti angol fülszöveg tisztább képet ad a történet hátteréről):

[Hajdanán egy hős a világ megmentésére vállalkozott. Rejtélyes örökséggel rendelkező fiatal férfi volt, aki bátran szembeszállt a sötétséggel, mely a vidéket sanyargatta. Kudarcot vallott.

Ezer évvel ezután a világot a hamu és a köd pusztasággá változtatta és a halhatatlan Lord Ruler (Uralkodó) uralja. Minden ellene intézett felkelés csúfos kudarcot vallott.

Mégis valamilyen oknál fogva a remény fennmaradt. A remény, mely a birodalom és az Uralkodó személyének végéről szóló álmot meri dédelgetni. Most egy újfajta felkelést terveznek, melyet egy nagyszabású bűntett köré szerveznek, ami egy ragyogó elméjű bűnöző ravaszságán és egy nem szokványos hősnőn, egy utcagyereken áll, vagy bukik, akinek el kell sajátítania az Allomancy [allomancia], a ködszerzetek tudományát.]

            Nos, már maga az alaptörténet sem hétköznapi, mivel azzal kezdődik, hogy a világot megmentő hős kudarcot vallott és a gonosz vette át az irányítást. Az én pici agyacskámban mindig is ott motoszkált a gondolat, hogy mi lenne, ha egy történetben nem a jó győz, hanem a gonosz; mi lett volna ha Voldemort legyőzi Harry Pottert, vagy Frodó kudarcot vall, és nem tudja elpusztítani a gyűrűt? Ez az új szemszög nagyon is érdekes és nem is értem először miért nem akartam elolvasni a könyvet. De hogy is győzhetett a gonosz? Ezer éve egy Deepness [Mélység] nevű „szörny” el akarta pusztítani a világot. Megjegyzem, sajnos senki nem tudja kiféle-miféle volt a Mélység, vagy, hogy hogyan is akarta elpusztítani a világot, mert nem sok feljegyzés maradt fenn ezekből az időkből és egyedül az Uralkodó tudja, mi is volt a Mélység, mert ő volt az, aki legyőzte (persze majd a történet folyamán ez ki fog derülni). Na, itt jön a laikusok részéről a nagy kérdőjel: ha a Mélységet az Uralkodó győzte le, mégis miért gonosz ő? Nos, a válasz egyszerű: az Uralkodó egy olyan diktatórikus birodalmat hozott létre, ahol ő bármit megtehet, mivel isteni hatalma van és persze halhatatlan, ezért saját vallást alakított ki, ami az egyetlen elfogadott és gyakorolt vallássá vált, mivel az összes többi vallást betiltották. (Arról ne is beszéljünk, hogy majd kiderül, hogy az Uralkodó nem a kijelölt hős volt.) Persze nem ez teszi őt gonosszá, hanem az egyéb uralkodói módszerei, mint például az, hogy a hatalma ellen indított minden felkelést úgy torolja meg, hogy embereket végeztet ki. Sokszor a kivégzett embereknek semmi köze nincs a felkeléshez, ártatlanok és sokszor nőket és gyerekeket is kivégeznek. Ezeket a kivégzéseket a város egész lakosságának végig kell nézni és, hogy biztosan senki ne maradjon otthon a kivégzések idején a katonaság minden házat átkutat és a kivégzés helyére viszik az embereket.

A társadalmat két csoport alkotja a skaa (szká) és a nemesség. A világ tulajdonképpen egy középkori környezetben játszódik, ezért a skaa-t a jobbágysághoz lehetne a legjobban hasonlítani, viszont a skaa-t a nemesség rabszolgaként kezeli. Bármit megtehetnek velük, mivel a nemesek alacsonyabb rendű fajként tekintenek rájuk, sőt embernek sem tartják őket. Így aztán ha egy nemes olyan kedve van, bármelyik skaa-t minden következmény nélkül megölhet, ráadásul, ha egy nemesnek megtetszik egy skaa lány nyugodtam megerőszakolhatja, azzal a feltétellel, hogy miután kiszórakozta magát a mi nemes urunk, akkor a szerencsétlen lányt megöleti, mert törvény mondja ki, hogy a skaa és a nemesség soha nem keveredhet. Ennek van egy nagyon is jó oka: az Uralkodó, amikor legyőzte a Mélységet isteni hatalomra tett szert, aminek köszönhetően a szövetségeseit természetfeletti hatalommal, allomanciával, ruházott fel, és persze senki nem akarja, hogy egy félvér gyerek örökölje az allomancia hatalmát, mert az veszélyes a birodalomra. Ha véletlenül mégis megjelenik egy allomanciát használó skaa, rögtön kivégzik a családjával együtt, mert nem lehet megkockáztatni, hogy esetleg a későbbi generációkban újra feltűnjön ez a képesség. Persze a skaa körében is rejtőznek allomanciát használók, de ők megpróbálják titkolni a kilétüket és legtöbbször illegális szervezetek, tolvajbandák tagjai lesznek, akik a nemesség otthonait Robin Hood módjára fosztogatják, de persze általában a skaa lakosságnak nem nagyon segítenek (de vannak, akik igen).

Az allomancia egy nagyon logikus kis „varázserő.” Lényegében abból áll, hogy ha különböző fémek (vas, acél, bronz, stb.) folyékony oldatait egy ilyen képességekkel rendelkező személy megissza és ha azt a testében elégeti, akkor különböző dolgokra lesz képes, például hihetetlenül erős lesz, vagy fémtárgyakat lesz képes magához vonzani és taszítani. Tizenhat olyan fém van, amit erre a célra fel lehet használni, és minden fém párban van, vagyis minden hatásnak, van egy ellenhatása. Az allomaciát használóknak két fajtája van a mistborn, vagyis a ködszerzet, aki mind a tizenhat fémet képes használni; és a misting (sajnos ennek nem tudom mi a magyar fordítása, hülyeséget pedig nem akarok írni), aki csak egyetlenegy fémet tud égetni.

Itt muszáj megjegyeznem, hogy Sanderson zseniálisan építette a fel a világot. Minden annyira összetett és minden mindennel összefügg. Mindennek van hatása és ellenhatása, amivel egyfajta dualista világot állított fel. Nagyon jól kialakította a mitológiát, a különböző legendákat, a társadalmi rendszert, a vallást és mindenre részletesen kitér úgy, hogy a cselekményen keresztül apró kis morzsákat szórogat az olvasó elé, így nem kell egyszerre egy hatalmas történelem leckével szembenézni, hanem szépen folyamatosan szívjuk magunkba a tudást. Ráadásul, hogy még érdekesebbé és jobban érthetővé tegye a történetet és a világfelépítést Sanderson minden fejezet elé berak egy részletet egy naplóból. Ezeket az apró részleteket azért is szerettem nagyon, mert egyrészt az ember nem tunyul bele a közel 6-700 oldalas történetbe, mert van, ami egy kicsit másfelé tereli a figyelmét, másrészt pedig ez egy történet a történetben (metafiction! J), így egy kis extra különálló cselekményszálat kapunk. Mindhárom kötetben más-más naplóból kapunk idézeteket, ráadásul ezeket a naplókat később maguk a szereplők is megtalálják, és maguk is olvasnak belőle. Az első kötetben az eredetileg hősnek kijelölt férfi naplójába nyerünk bepillantást. Ez a férfi, Alendi, nem más, mint a Hero of Ages (Korok Hőse), aki a próféciák szerint a Well of Ascension-nál (a Megdicsőülés Kútja) magához vesz egy természetfeletti hatalmat, amit önzetlenségét mutatva szabadon ereszt és ez a hatalom majd szépen le fogja győzni a Mélységet. A főszereplők azt hiszik, hogy az Uralkodó Alendi, és, hogy valamilyen oknál fogva a Kútban rejlő hatalmat megtartotta magának, így lett halhatatlan és zsarnok uralkodó. Ám majd az első kötet végén kiderül, hogy tévedtek és az Uralkodó valójában nem Alendi, hanem az egyik segítője, Rashek, aki megölte Alendit, hogy a hatalmat magához vehesse. A második kötetben annak a Terris Keeper-nek (Keeper, mint Őrző, ezt később megmagyarázom) a feljegyezéséből áll, aki Alendit a Korok Hősének kiáltotta ki, de közben rájött, hogy hatalmas tévedés lenne a Megdicsőülés Kútjában lévő erőt szabadjára engedni, ezért megbízta Rasheket, hogy ha nem tudja eltéríteni Alendit a Kúthoz vezető úttól, akkor ölje meg őt. A harmadik kötetben nem árulom el kinek a feljegyzéseit olvashatjuk, mert akkor lelövöm a fő csattanót (azt megsúgom, hogy arról a személyről van szó, aki a trilógia végén a Korok Hőse lesz). Itt kapjuk a legtöbb háttér információt arról, hogy az Uralkodó hogyan tette a világot egy pusztasággá, ahol vulkáni hamu hullik az égből, a növények rozsdabarnák, valamint, hogyan is hozta létre az új fajokat, melyek tulajdonképpen az ő szolgái.

A történetet E/3 elbeszélésben ismerhetjük meg, de mindig más szereplő szemszögéből. Az első kötetben Kelsier és Vin szemszögéből látjuk az eseményeket. A második és harmadik kötetben pedig egyre nagyobb skálájú lesz a nézőpontunk, hogy lássuk, melyik szereplőt hogyan érintik az események és másmilyen szemszögből is láthassuk a dolgokat, mert ahány szereplő, annyi személyiség és mindenki másként látja a dolgokat.

A szereplők nagyon kidolgozottak a történetben, és amit nagyon tudtam értékelni: egyszerre szerethetőek, némelyek viccesek és ami a legfontosabb GONDOLKODNAK. Van egy olyan sejtésem, hogy Sanderson nagyon szeret filozofálgatni, mert több szereplő is vagy filozófus, teológus, vagy csak szeret elméleti és filozófiai kérdéseket feszegetni. (Ezt majd külön-külön megjegyzem az egyes szereplőknél.) Sőt nagyon sok mindent szépen kikövetkeztetnek, így csak minimális mértékben szorulnak rá arra, hogy valaki más megsúgja nekik a dolgokat. Az első kötetben két fő főszereplőnk van: Kelsier, egy hírhedt tolvaj, akinek sikerült kiszabadulnia az Uralkodó kényszermunkatáborából, a Pits of Hathsinból (Hathsin bányáiból), ahonnan még soha senki nem jutott ki élve és Vin, a tizenhat éves utcagyerek, aki egy tolvajbanda tagja. Mindketten ködszerzetek, de Vin mit sem tud arról, hogy a furcsa dolgok, amikre képes az annak köszönhető, hogy ő ködszerzet, mert amíg Kelsier fel nem világosítja arról, hogy mi az az allomancia, addig a lány azt sem tudta, hogy az létezik, mert az Uralkodó és a nemesség igyekeznek eltitkolni a skaa népesség elől az allomancia létezését.

Kelsiert már az első pillanatban szerettem, ő az a tipikus badass (keményfiú) karakter, aki nem riad meg attól, hogy ölnie kell, ráadásul, hogy jelezze mennyire nem érdekli az Uralkodó szüntelenül mosolyog. Ez azért fontos, mert a skaa lakosság ritkán mosolyog sanyarú, elnyomott életük miatt és Kelsier mosolya egyfajta szimbólummá válik a banda életében. Kelsier legérdekesebb tulajdonsága az, hogy mindig lehetetlennek tűnő terveket eszel ki és ezeket mindig sikerrel véghez is viszi (kivéve amikor elkapták és Hathsinba került a feleségével, ahol az asszony meghalt). A Ködszerzetben Kelsier célja az, hogy megölik az Uralkodót, amivel reményei szerint vissza fog állni a régi világrend, azaz a nap vörös helyett újra sárga lesz, újra lesznek virágok és a növények színpompásak lesznek a barna helyett. Kelsier annyira gyűlöli a nemességet, hogy minden szívfájdalom nélkül megöli bármelyiküket, aki az útjába akad, sőt még azokat a skaa-kat is, akik nekik dolgoznak. Ebből többször akadnak kisebb nézeteltérések is, mert a banda több tagja is szóvá teszi, hogy a nemességnek dolgozó skaa-k (akik egy része nem egyszerű szolga, hanem katonák, akik a felkelő skaa-kat ölik meg) rákényszerültek, hogy a nemesség szolgálatába álljanak, mert máskülönben nem tudnák eltartani a családjaikat. Talán a végére Kelsier álláspontja megváltozik e tekintetben, mert nem hagyja Elendet meghalni, Vin nemes szerelmét, hanem megmenti őt.

Vin a történet elején egy sanyarú sorsú utcagyerek, akit a bátyja, Reen állandóan vert és arra figyelmeztette, hogy mindenki be fogja csapni, ezért nem bízhat senkiben. Ráadásul Reen faképnél is hagyja Vint az éppen aktuális tolvajbandájukban egy tetemes összegű adóssággal egyetemben, így a bandavezér Vinnel akarja ledolgoztatni Reen adósságait. Persze a bandavezér is többször megveri Vint, akit egy brutális veréstől ment meg Kelsier, majd felajánlja a lánynak, hogy legyen az ő bandájának a tagja és cserébe megtanítja őt hogyan is kell használnia a képességeit. Vin hatalmas karakterfejlődésen megy keresztül a három kötet során: az első kötetben megtudja, mi is a barátság és bízni a másikban, a második kötetben sokkal határozottabb lesz és rájön, hogy Elend mellett a helye, míg a harmadik kötetben rájön, hogy ő egyszerre lehet nemes hölgy és harcos ködszerzet, mert bár az alvilág és az utca nevelte az apja révén a nemesi vér és magatartás is a vérében van. Tényleg bámulatos látni, ahogy Vin karaktere fejlődik, főleg úgy, hogy mivel POV karakter, vagyis az ő szemszögéből is figyelemmel követhetjük az eseményeket. Vin az első kötetben Kelsier kérésére nemesként beépül Luthadel, a főváros nemesei közé, hogy a bálokon információkat tudjon meg mindenről, ami hasznos lehet a Birodalom megdöntéséhez és tulajdonképpen innentől kezdődik Vin önkeresése, mert nem tudja eldönteni, hogy ő Vin az utcagyerek, vagy Valette, a nemes hölgy.

A történet talán harmadik jelentősebb főszereplője Sazed, egy Terris inas. A Terris egy nép, melyet az Uralkodó szigorú szaporodási programmal szaporít és eunuch tagjait a nemesség inasaiként használja, ami egyébként egy nagyon felelősségteljes és tiszteletre méltó feladat. Azért van szükség a szaporító programokra, mert a Terris nép egyes tagjai rendelkeznek egy másikfajta természetfeletti képességgel, a [ferukémiával] (Feruchemy), amit az Uralkodó immáron ezer éve próbál kiirtani, mert akárcsak az allomancia, ez is öröklődik. A ferukémia lényege, hogy az Őrző különböző fémkarikákban (karkötők, fülbevalók) más és más tulajdonságokat/képességeket tárolnak, mint erősebb látás, emlékek, tudás, sebesség, erő. Az Őrzőknek a fő feladata az, hogy megőrizzék mindazt a tudást, ami ezer éve az Uralkodó hatalomra törése előtt létezett a világon és minden Őrzőnek van egy saját szakterülete, Sazedé a vallás, így ő minden kihalt vallást a karpereceiben őriz, és ha majd az Uralkodó meghal, az ő feladata lesz, hogy az ősi vallásokat megismertetesse a néppel. Sazed egyfajta lelki támasz és tanácsadó Vin számára, aki útmutatásokat ad a lánynak. Sazed a második kötet végén hatalmas veszteséget szenved: elveszti azt a Terris Őrzőnőt, Tindwylt, akibe titokban mindig is szerelmes volt. Sazed ezután a harmadik könyvben eltökélten tanulmányozza az általa ismert vallásokat, hogy megtudja melyik az igazi vallás, mert tudni akarja, van-e esélye annak, hogy Tindwylt valahogy visszakapja. Végül rájön, hogy egyik vallás sem tökéletes mindegyikben ugyanazok a klisék és sablonok jelennek meg, ami vallássá teszi őket az az, hogy az emberek hisznek bennük.

„What was it Spook said? [. . .] That faith was about trust. Trusting that somebody was watching. That somebody would make it all right in the end, even though things look terrible at the moment.” (The Hero of Ages 655)

[Mit is mondott Spook? [. . .] Hogy a hit a bizalomról szól. Bízni abban, hogy valaki figyel. Ez a valaki végül mindent jóvátesz, még akkor is, ha az adott pillanatban a helyzet szörnyűnek tűnik.]

Egy másik legfontosabb szereplő a trilógiában Elend, Vin szerelme, aki később ködszerzet lesz. Elend Luthadel legbefolyásosabb nemesi családjának örököse, de ő tudatosan nem akar részese lennie ennek. Megjelenésében egy hanyagkülsejű filozófus, aki a barátaival arról álmodozik, hogyha majd egyszer ő lesz a Venture család feje, akkor jobbá teheti a birodalmat és egy ideális világot hozhat létre. Ő is akárcsak Vin lényeges karakterfejlődésen megy végbe: álmodozó filozófusból egy határozott császár lesz, aki nem mellesleg ködszerzet is. Neki is meg kell találnia önmagát, ahogy Vinnek is, hiszen Elendnek is meg kell találnia a belső egyensúlyát, hogy milyen mértékben kell filozófusnak, császárnak és harcos ködszerzetnek lennie. Elendnek arra is rá kell jönnie, hogy az utópisztikus elképzeléseit nem lehet pontosan úgy megvalósítani, ahogy ő azt eltervezte, ezért hiába hozott létre egy demokratikus királyságot (itt gondoljunk az angol alkotmányos monarchiára, de itt a királynak nagyobb szerepe van a kormányzásban), mégis császárrá kell válnia és állandóan attól fél, hogy ő is olyan lesz majd, mint az Uralkodó (persze ő nem fog zsarnokká válni). Az is roppant aggasztja, hogy nem tudja a népének minden tagját megvédeni a rájuk leselkedő veszélyektől, mert nem lehet mindenhol ott, így sok ártatlan meghal.

Marsh egy nagyon különleges szereplő abból a szempontból, hogy ő Kelsier bátyja, majd akarata ellenére az Uralkodó legfőbb szolgálói, az Inkvizítorok, közé fog tartozni, és ezzel tulajdonképpen a történet egyik főgonoszává válik. A történet elején Marsh Kelsier kérésére beépül az Obligatorok közé, akiknek több feladatuk is van a társadalomban, egyrészt hivatalnokok, másrészt a nemesek minden eseményén részt vesznek és tanúsítják az ott történteket, például semmilyen megállapodás nem érvényes, ha egy Obligator nem tanúskodik az ott történtekről. Az Obligatorok fő ismertetőjegye, hogy a szemük körül cikornyás tetoválások vannak: minél nagyobb a tetoválás, annál magasabb rangú Obligatorral van dolgunk. Marsh nagyon bátor volt, hogy vállalta ezt a megbélyegzést, amikor tudta, hogyha Keslier terve sikerül és megdöntik az Uralkodó hatalmát, akkor majd az új társadalom a tetoválásait látva, akár árulónak kiáltja ki és kiközösíti. Marsh azért is vállalja ezt, mert pár éve, még ő vezette a skaa ellenállást, de miután Kelsier Hathsinba került otthagyta az ellenállást és most egyrészt kompenzálni akarja, azt, hogy idő előtt otthagyta az ellenállást, mert most ő is részese lehetne a dicsőségnek, másrészt féltékeny Kelsierre, mert kettejük közül mindig is Marsh volt a megbízható jó fiú, míg Kelsier a kiszámíthatatlan és vamerő fivér volt. A kettejük közti ellentétet tovább tetézi a tény, hogy mindketten ugyanabba lányba, Mare-be voltak szerelmesek, de Mare Kelsiert választotta. Sajnos Mare Hathsinban meghalt, és eredetileg az ő álma volt az, hogy majd egy napon minden olyan szép lesz, mint amilyen az Uralkodó előtti időkben, mert néhány legenda fennmaradt a régi világról. Azt mondhatnánk, hogy mindkét fivér Mare kedvéért vállalkozik a lehetetlenre, vagyis, hogy az isteni Uralkodót megöli. De most térjünk vissza arra, hogy mi lett Marsh-sal.

Marsh felkeltette az Inkvizítorok érdeklődését és közülük valóvá tették a férfit. Az Inkvizítorok az Uralkodó legfőbb fegyverei, valaha emberek voltak, de most már ember testű szörnyetegek, hatalmas fémnyársak állnak ki a testükből, többek között a szemüregükből is. Az Inkvizítorok is használnak allomanciát de sokkal nagyobb a hatalmuk, mint egy átlagos Mistingnek, vagy ködszerzetnek. A hatalmukat a testükben lévő fémnyársakból nyerik. Ezeket a fémnyársakkal más allomanciát használókat öltek meg, hogy a képességeiket elvegyék a személytől és az Inkvizítornak adják. Ezt a képességlopást Hemalurgy-nak [Hemalurgia] nevezik, és nemcsak allomantikus képességeket lehet vele ellopni, hanem Örzői képességeket is. Ám a Hemalurgiának van egy nagy hátulütője: minél több fémnyárs van az adott személy testében, annál inkább instabilabb az elméje, vagyis annál könnyebben tudja, majd Ruin (egy gonosz erő) a hatalmába keríteni. Így, hogy Marsh is Inkvizítor lett az elméje szépen lassan megbomlott és ezzel Ruin [Pusztítás]—a sötét erő, mely a világ elpusztítására törekszik—befolyása alá kerül és egy bábbá változik. Vagyis Marsh mindvégig tudatában van annak, hogy mit tesz, de nem tud ellene tenni semmit, mert Ruin egy isteni hatalom, ami teljes uralma alatt tartja az Inkvizítorokat. A szívem szakadt meg, amikor egy-egy rövidke pillanatra Marsh szemszögén keresztül láttam a világot, mert szegény állandóan arra gyűjtötte az erőt, hogy csak arra a rövidke pillanatra vissza tudja nyerni az uralmat a teste fölött, hogy ki tudjon húzni egy fémnyársat a hátából, amit ha eltávolítanak, akkor az Inkvizítor meghal.

A többi főszereplő, akik Kelsier tolvajbandájának tagjai nem annyira fontosak, mint a fent említett szereplők, de nekik is lényeges szerep jut a történet menetében. A banda teljes létszáma: Kelsier, Vin, Clubs, Ham, Marsh, Sazed, Tensoon, Oreseur, Dockson, Breeze és Spook [Szellem]. A bandában egyedül Dockson halandó, valamint Vin és Kelsier kivételével a többiek Mistingek, vagyis csak 1-1 fémet képesek égetni. Tulajdonképpen Dockson és Clubs kivételével mindenki valamilyen szempontból lényeges a csapatban. Mivel Dockson egyszerű halandó, így nem vehet részt az összecsapásokban. Ő a banda könyvelője, ő az, aki a banda költségvetését kézben tartja. Ő is kapott egy nagyon rövid kis szívszaggató háttértörténetet, hogy miért is lett az alvilág tagja, de ezen kívül semmi érdekes nincs benne, ezért is nem éri majd a csapatot nagy veszteségként a halála (persze nagyon jó barát volt és meg is gyászolják, amennyire lehet, de taktikai szempontból nem volt fontos). Clubs-nak rendes háttértörténete sincs igazán, ő a mi goromba ex-katonánk, aki miután otthagyta az Uralkodó seregét, saját asztalos műhelyet nyitott fedősztoriként, míg titokban tolvajbandákat szállásol el, amíg alkalmazzák őt, mert az ő képessége az, hogy el tudja fedni egy védőburok segítségével az allomanciát használókat, amikor azok fémet égetnek, a Seekerek [Kereső] elől (ők képesek érzékelni, hogy ki éget fémeket a környezetükben). Az ő karaktere is nélkülözhető, ezért fog majd a második kötetben egy csatában elesni.

A banda többi tagja mindhárom kötet állandó szereplője. Ham egy nagyon érdekes figura, ő ha ónt éget szupererős lesz, de ennek ellenére nem egy izomagyú harcológépet kapunk, hanem egy filozofikus férfit, aki bár nagy darab, szeret mindenféle elméleteken gondolkodni. Például egyszer azt a témát feszegette, hogy tényleg van-e faji különbség a skaa és a nemesség között, mert a skaa-k alacsonyak, jó teherbírásúak, tucatnyi gyerekük van és ha nem volt a felmenőik között nemesember, akkor biztosan nem rendelkezhetnek allomantikus képességekkel. Ezzel szemben a nemesség tagja magasak, jó kiállásúak, allomanciát használnak (de nem minden tagjuk, most 1000 év után egyre ritkábbak az allomanciát használók az ő köreikben is) és csak 1-2 gyerekük van, sőt az már kész csoda, hogyha 3 vagy annál több gyereke van egy nemesnek. Persze itt rögtön jött Breeze, aki nyugtatgatta Hamet, hogy a két csoport között nincs faji különbség, hanem csak életmódbeli különbség (itt megsúgom, hogy tulajdonképpen az Uralkodó tényleg megváltoztatta a két csoport faji tulajdonságait, de ez a különbség az ezer év során végbement elkerülhetetlen faji keveredés során szinte elenyésző lett, majd a Korok Hőse visszaállítja az emberek testét olyanná, amilyen az Uralkodó ügyködései előtt volt). Ham nagyon szeret Breeze-zel filozófiai kérdésekről beszélgetni, mert Ham mindent túlbonyolít és a saját maga mondandójába is belekeverik, míg Breeze csak azért is mindig ellentmond neki és leegyszerűsíti a dolgokat. A kettejük közötti apróbb veszekedések nagyon viccesek tudnak lenni és persze gyerekesek is, de ettől lesznek ők valóságosak és szerethetőek.

Spook az első két kötetben jelentéktelen figura, az első kötetben az emeli ki őt a többiek közül, hogy borzalmas akcentusa van, amit nem lehet megérteni, de ezt a második kötetre levedli. Lényeges szerepe csak a harmadik kötetben lesz, ahol már ő is igazi hős lesz, és a banda értékes tagjává válik, azt is mondhatnánk, hogy a történet végén ő lesz az, akinek a vállán az új világ megformálása nyugszik (nem mondom meg, miért, csak annyit, hogy nem ő a Korok Hőse) és ő lesz Kelsier, Vin és Elend utódja.

 Oreseur és Tensoon a kandra fajhoz tartoznak. Ők olyan lények, amiknek zselészerű testük van. Különleges képességük az, hogyha egy halott ember testét, vagy csontvázát megkapják, akkor képesek felvenni az adott személy alakját. Tulajdonképpen Oreseurt nem igazán ismerjük meg, mert az első kötetben ő egy Renoux nevű nemest személyesített meg, így nem tudhatjuk, hogy a viselkedése mennyire Renoux-é és mennyire az övé, mert a kandra tökéletesen le tudja utánozni az adott személyt.  Tensoon egy sokkal érdekesebb eset, mert a második kötetben megöli Oreseurt, hogy a helyébe lépve az ellenségnek kémkedhessen, de végül közte és Vin között barátság szövődik és megvédi Vint, amikor a mestere, Zane, meg akarja gyilkolni a lányt.

Breeze, ahogy már említettem Hammel együtt a vicces figurák közé tartozik. Ő egy Soother [Nyugató], vagyis olyan Misting, aki képes az emberek érzéseit lecsillapítani és befolyásolni az emberek viselkedését. Például lecsillapítja egy ember aggályait egy üzlettel kapcsolatban, így az adott személy könnyebben belemegy az üzlet megkötésébe. Breeze állandóan használja ezt a képességét, mert szereti az embereket maga körül ugráltatni, na meg bort inni. A második kötetben, amikor egy rövid rész erejéig Breeze szemszögéből szemléljük az eseményeket, kiderül, hogy Breeze nem félvér skaa, mint a többiek, hanem nemes, csak elege lett a nemesi életből és úgy döntött, hogy csatlakozik az alvilághoz. Persze ezt az aprócska tényt a többiek soha nem tudják meg.

Az emberi kapcsolatok nagyon fontos szerepet kapnak a trilógia menetében. Szinte az kulcsfontosságú kapcsolat Vinhez kötődik. Vin az első kötet elején egy bizalmat személyiség: senkiben nem bízik, igyekszik minél lényegtelenebbnek lenni, hogy elterelje magáról az emberek figyelmét és persze, hogy így ússza meg a folyamatos veréseket. Mindig igyekszik úgy helyezkedik egy helyiségben, hogy azt minél jobban belássa és minél közelebb legyen a kijárathoz, vagy egy menekülési útvonalhoz. Aztán jön Kelsier a vigyorával, aki mindenkiben megbízik és próbálja rávenni Vint, hogy bízzon jobban az emberekben. Kelsier apafiguraként funkcionál Vin számára, aki úgy követi a férfit mindenhova, mint egy kiskutya, még akkor is, amikor Kelsier kifejezetten utasítja a lányt, hogy ne kövesse. Biztosan sokan vannak azok, akik úgy vélik, Vin szerelmes Kelsierbe, de ez teljességgel kizárható, mivel a 16 éves lány túlságosan is öregnek tartja magához a 36 év körüli Kelsiert, meg különben is a második kötetben, amikor Elend „féltékenykedik,” hogy Vin valószínűleg Kelsier mellett boldogabb lenne, ha még élne a férfi. De a későbbiekben Vin kifejti, hogy Kelsier nem olyan személyiség mint Elend és Elend személyiségéhez jobban kötődik, mint elhunyt mesteréhez.

Vin és Sazed kapcsolata is amolyan apa-lánya kapcsolat a trilógiában. Sazed mindig ott van Vinnek, mikor a lánynak útmutatásra van szüksége, és Sazed lelki támaszt is nyújt Vinnek. A legfontosabb kapcsolat Vin és Elend között van: kettejük szerelme nem olyan, mint amilyennel eddig az ifjúsági könyvekben találkoztam, sőt a kevés felnőtteknek szóló paranormal romance-os könyveimben sem olvastam ilyen szerelemről. Ez a szerelem pont olyan, amilyennek egy könyvben lennie kell: a szerelmespárunk nem csókolózik állandóan, nem arról szól minden gondolatuk, hogy jaj de nem tudnak egymás nélkül élni, vagy, hogy jaj de szexi a másik (mondjuk nem is tini lányoknak szól a könyv, hanem felnőtteknek), és még ágyjelenet sem fordul elő a közel 3000 oldal során. Ez a szerelem igazi, érett szerelem, ahol történet folyamán a két szerelmes minél jobban megismeri egymást, megtanulnak a másikban feltétel nélkül bízni, sőt egy ideig mindketten úgy vélik, hogy nem érdemlik meg a másikat. Mondjuk az jól kivehető Elend és Vin elbeszéléseiből, hogy maga Sanderson is nagyon szerelmes volt a kötetek írása idején. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy Sanderson a második kötet szerkesztési munkálatai alatt nősült meg. Remélem Sanderson azért tudta ilyen jól leírni a Vin és Elend közötti szerelmet, mert ő is ugyanígy érez a felesége iránt. Bárcsak minden szerelem leírása erről szólna, hogy a pár tagjai mennyire tisztelik a másikat. Vin és Elend szerelme és egymásba vetett bizalma azért is fontos a cselekmény szempontjából, mert Vinnek a Megdicsőülés Kútjánál döntenie kellett, hogy magához veszi a Kút hatalmát és megmenti a haldokló Elendet, vagy pedig hagyja a férjét meghalni, hogy a Kút hatalmát szabadon eresztve megmentse a világot. Vin jól tudta, hogy Elend számára a népe sorsa sokkal fontosabb, mint a saját élete ezért szabadjára engedte a Kút hatalmát. Persze a lány jutalma nem maradt el, mert Elend életét sikerült megmenteni azzal, hogy egy különleges gyöngyöt megetettek vele, ami ködszerzetté választotta.

Azt is mondhatnánk, hogy a könyv fő mondanivalója az, hogy bíznunk kell a másikban, mert másképp nem lehet boldog életet élni. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint Vin karakterfejlődése. Első lépésként megtanul bízni az új barátaiban (vagyis Kelsier tolvajbandájában), majd ez a bizalom továbbfejlődik, amikor Elenddel egyre szorosabb kapcsolatba kerül és egyre jobban megismerik egymást. Bizalom, ez a kulcsszó, főleg a harmadik kötetben, amikor több ok miatt is Vin és Elend „rákényszerül” arra, hogy feltétel nélkül bízzon a másikban, ami viszont azért lehetséges, mert mindketten olyan jól ismerik a másikat, hogy tudják, mit tenne a másik hasonló helyzetben és nem kérdőjelezik, meg a másik cselekedeit.

Egy másik nagyon jelentős elem, a vallás a trilógiában. Sazeden keresztül több vallást is megismerünk a régi világból. Mindegyik vallás más és más, van olyan, aminek az volt a célja, hogy feltérképezze a világot, vagy a csillagokat tanulmányozta, esetleg a művészeteket dicsőítette. Ezek azért fontosak, mert ha valaki behatóbban áttanulmányozza ezeket a vallásokat, mindegyikben talál utalásokat arra, mik jellemezték a régi világot. Másrészt a vallás ebben a világban eléggé kényes téma, mert egyetlen vallás az elfogadott: az Uralkodó saját vallása. Papjai és végrehajtói az Inkvizítorok, míg az Obligatorok ahogyan ezt már leírtam egyfajta hivatalnokok. Majd miután az Uralkodó meghal egy új vallás alakul ki, a Church of the Survivor [Túlélő Egyháza]. A Túlélő Egyháza „istene” Kelsier lesz. Azért Túlélő, mert ő Hathsin Túlélőjeként híresült el, valamint miután az Uralkodó megölte (brühühü, ez egy kicsit szíven ütött), csodával határos módon megjelenik néhány ember előtt (itt lelövöm a poént: Kelsier nem támadt. Ez, és a tény, hogy Kelsier előzetesen beszédeket tartott („prédikált”) arról, hogyha a skaa összefog, meg tudják dönteni az Uralkodó hatalmát, vonta magával azt, hogy a skaa egy új vallást alakított ki Kelsierrel a középpontjában (persze Kelsier mindent tudatosan csinált, hogy a felkelés szimbóluma legyen és tudta, hogy a célja eléréséhez meg kell halnia, stb.stb., de szerintem arra nem gondolt, hogy istenként fogják tisztelni). A Túlélő Egyházában Vinnek is fontos szerepet adnak. Ő lesz a Lady Heir [Örökös Hölgy], vagyis Kelsier örököse. Persze Vin nem igazán lelkesedik, hogy az Egyház tagjai mindenhova követik és útmutatást kérnek tőle. A dolog pikantériája, hogy a Túlélő Egyháza természetesen a birodalom más városaiban is elterjed, de vannak olyanok, akik eltúlozzák Kelsier „tanait” és minden nemest kivégeznek, nőket, gyerekeket, sőt olyan skaa-kat is, akiknek nemesi vér is csordogál az ereiben. Kelsier biztosan nem lett volna ilyen vérszomjas, és biztosan nem ölt volna skaa-kat. De akkor itt az is megállapítható, hogy ez a vallási fanatizmus visszahozza, ugyanazt a diktatórikus elnyomó rendszert. Most jövök csak rá írás közben, hogy ezzel a szállal valójában Brandon Sanderson ugyanúgy írja le a vallási kérdést, mint ahogy azt Bernard Cornwell kifejtette kettő trilógiájában is (ezeket a köteteket a BA-s szakdolgozatomban analizáltam, majd lesz róluk később bejegyzés.—Szegény Austen, nem hallgattál még eleget.): vagyis önmagában egy vallás sem „rossz” (értsd: bigott, elvetemült, hihetetlenül szigorú szabályokkal övezett, amik a vallás alappilléreinek túlzásbavitelétől származnak). Hanem attól lesz valami a rossz forrása, ha nem a megfelelő emberek használják fel a vallás tanításait/alapelveit.

Most látom, hogy milyen sokat pötyögtettem ide, ezért tényleg csak egy kicsit szeretnék még beszélni a kandrákról és a koloss-okról. A kandrákat már leírtam, micsodák, most jöjjenek röviden a koloss-ok. A koloss is egy új faj, amit az Uralkodó hozott létre. Ezek a lények kék bőrű monstrumok: gondoljunk olyan emberi felépítésű órásokra, akiknek az alacsonyabb egyedein rendesen lóg a bőrük (jobban, mint egy shar pei kutyusé), míg a nagyobb példányokról majdnem leszakad a bőr. Vagyis ahogy ezek a dögök egyre jobban nőnek (mert soha nem állnak meg a növésben), úgy feszül egyre jobban a testükre a bőrük, vagyis a bőrük mérete maximalizálva van, így ha egy koloss túl nagyra nő, a bőr szép lassan leszakad róla, majd a koloss elpusztul. Ezek a lények máshoz nem értnek, mint az öldökléshez, még a saját fajtársaikat is megölik. Nagyon buta teremtények, beszélni tudnak, de nagyon egyszerű gondolatmenetük van: mindig találnak valami EGYSZERŰ okot, miért ölik meg egyik fajtársukat, pl.: „mindig is utáltam,” „gonosz volt velem” (ezek a saját példáim, nem a könyvből valók, mert lusta vagyok kinyitni a könyvet). Ha a koloss-ok egy blood frenzy-be, egyfajta vérszomjas tébolyba, hajszolják magukat, akkor emberekre támadnak és iszonyú vérfürdőt rendeznek, a pusztításukat pedig nehéz megállítani. A koloss-ok embernek tekintik magukat és emberré akarnak válni, ezért megpróbálnak emberi ruhákban járni, sőt Elendék egyik ellensége, még hamis pénzt is ad a koloss-oknak fizetségül, hogy segítsenek legyőzni Elendet. A kolossokról még azt fontos tudni, hogy csak az Uralkodó tudta kordában tartani őket, de majd Vin is rá jön Oreseur segítségével, hogy nagyon erős allomantikus hatalommal bármelyik ködszerzet irányítani tudja őket. Majd a harmadik kötetben kiderül, hogy a kandrákat és a koloss-okat is emberekből hozták létre hemalurgiai nyársak segítségével: a kettő között a különbség az, hogy a kandrákban csak kettő, a koloss-okban pedig ha jól emlékszem hat nyárs van. Ez azért érdekes, mert tulajdonképpen, mindkét faj eredetileg ember volt, de mindkettőt elnyomja és féli is az emberiség (a kandráktól azért rettegtek, mert halott emberek testét használják) és nehéz most eldönteni, hogy mi is emberi és mi nem a történetben. A koloss-ok például le akarják igázni az emberiséget (de szegényeim annyira buták), viszont a kandrák nem léphetnek fel az emberek ellen a Szerződés miatt.

A Szerződés a kandrák első generációja és az Uralkodó között köttetett, és meghatározza, a kandrák és az emberek közötti viszonyt. Minden évszázadban újabb kandra generáció született, de mindig csak annyi új kandra jöhetett létre, amennyi fémnyársat az Uralkodó a kandráknak adott. A poén az egész kandra társadalomban az, hogy az első generáció az Uralkodó Őrzőtársaiból jött létre, akik az Uralkodóval Alendit kísérték a Megdicsőülés Kútjához. Ők először Mistwraith-ek lettek (a Mistwraith [ködkísértet] egy tudattalan lény, ami mindenféle halott állat, vagy ember hulláját összekutyulja és mindenféle testrészek nőnek ki belőlük) és ilyen lényként tovább szaporodtak, majd az eredeti Mistwraith-ek lettek a kandrák első generációja. Na, amit még mindenképp le akarok írni, hogy a kandrák, akárcsak a koloss-ok, utánozzák az embereket azzal, hogy saját csontvázakat alakítanak ki maguknak különböző anyagokból (üveg, fa, kő, stb.), amit True Body-nak hívnak [Igaz Test], mert a kandrák zselészerű lények lévén csontvázra van szükségük ahhoz, hogy testet formáljanak maguknak. Minden generációnak meg van a saját anyaga, amiből True Body-t formál, így tudják egymást közt eldönteni, hogy ki melyik generációba tartozik. Mivel az első kandra generáció tagjai Örzők voltak, ők őrzik az elveszett Terris vallást. Az olyan ironikus, hogy az Örzők annyira odavannak, hogy mindent megőrizzenek a régi világból és pont a saját vallásukat és mitológiájukat nem sikerült megőrizni, de sebaj majd a történet legvégén Sazed rájön erre, és így fog megvilágosodni a valláskeresésében.

Na most így visszaolvasva látom, hogy mennyi mindent leírtam a világfelépítésből és magukról a szereplőkről. De mindezt csak akkor érti meg és látja át az olvasó, ha elolvassa a trilógiát, mert a cselekményen keresztül ismerjük meg mindezt, és ebben rejlik Sanderson zsenialitása, hogy mindent ilyen részletesen és tökéletesen ábrázolni tud. A történet vége a csúcsok csúcsa, mindenre választ kapunk, minden összeáll. Egyszerre egy epikus nagy harcjelenet, szívszorító dráma és happy end. Bár az elején nem nagyon értettem egyet Sanderson végkifejletével, de idővel rájöttem, hogy a történet ezt kívánta meg és nem lehet minden cukorszirupos, de mégis idilli lett a vége.

Most már épp ideje, hogy befejezzem a bejegyzésemet, mert egy esszéhez sem írok ennyit az egyetemen. Szóval summa summarum azoknak ajánlom ezt a trilógiát, akik szeretik a különleges fantasy történeteket, amik összetettek és jól felépítettek és szeretnének megismerni egy olyan írót, aki SAJNOS nem olyan népszerű és elterjedt, mint más fantasy írók. Én biztosan beszerzem Sanderson minden írását, mert hatalmas veszteséget szenved el mindenki, aki nem olvas el legalább egy Sanderson könyvet.

A könyvek adatai:

Sorozat címe: Mistborn

Könyvcímek: The Final Empire, The Well of Ascension, The Hero of Ages

Kiadó: Tor

Nyelv: Angol

Kiadás éve: 2006, 2007, 2008

Oldalszám: 643, 763, 724

Megjelent magyarul: Igen

Magyar könyvcímek: A végső birodalom, A megdicsőülés kútja, A korok hőse

Magyar Kiadó: Delta Vision Kiadó

Értékelés: 5/6 mindhárom kötetre

Kedvenc szereplő: Kelsier, Vin, Breeze, Elend, Ham

Ami nagyon tetszett: a világfelépítés, a mitológia, egyszerűen MINDEN!