Bernard Cornwell: The Warlord Chronicles (Excalibur)

The Warlord Chronicles egy trilógia, amit a BA-s szakdolgozatomhoz olvastam el szokás szerint angolul, de magyarul is megjelent az Alexandra Kiadó gondozásában (nem olvastam magyarul, ezért elnézést kérek, ha valamit nem úgy fordítottam, mint ahogy a regényekben szerepel). Az első kötet (A tél királya) fülszövege:

„… Uther király halála után belviszályok sújtják a druidák és keresztények lakta Britanniát. A trónon védtelen gyermekkirály, Moldred ül. Arthur, a nagybátyja, Uther törvénytelen gyermeke csak a kisded testőreinek egyike lehet. A hűséges, lovagias Arthurnak, akinek mindennél fontosabb a becsület, miután megküzd a brit királyságok viszályaival, fel kell vennie a harcot a szigetországot fenyegető rettegett germán törzsekkel is.” (Alexandra.hu)

Maga a történet egy újabb Artúr királyos feldolgozás. Az Artúr-monkadör amúgy is az egyik kedvencem, egyrészt mert nagyon szeretem a régi legendákat (mitológia bolond vagyok), másrészt mert ott van benne Merlin a nagy mágus/druida és vele együtt a természetfeletti és engem minden érdekel, amiben mágia és természetfeletti lények vannak. De az igazi ok, ami miatt elolvastam ezt a trilógiát a Grál volt, mert nekem ki kellett találnom—némi konzulensi segítséggel—, hogy olyan regényeket akarok elemezni, amikben a Grál központi szerephez jut. Bár Sir Thomas Malory Le Morte Darthur-jában (ez a régi Malory féle helyesírás, ma már a mű Le Morte d’Arthur címen található meg) a keresztény Szent Grált keresik, Cornwell trilógiájában a Grál nem Krisztus kelyhe, hanem egy ősi brit isten Clydno Eiddyn üstjéről van szó (az eredeti mitológiában nem Clydno Eiddynnek volt üstje, hanem egy Dyrnwch nevű óriásnak, Cornwell egy kicsit átvariálta a mitológiát), ami a Britannia szigetének tizenhárom kincsének egyike. Akkor hogyan is lehet ez az üst a Grál? Hogy rövidre fogjam a magyarázatot: ma már nagyon sok kutató úgy véli, hogy a Grál, mint ereklye eredetileg pogány kultúrákban jelent meg és ezt a motívumot átvették a keresztények.

Az elején egy kicsit aggódtam, hogy nem fog tetszeni a történet, mert majd ez is egy „tucat” átírás lesz ugyanazokkal a klisékkel. Bevallom kellemesen csalódtam Cornwellben, mert bár ugye bizonyos pontokat nem lehet megváltoztatni egy Artúr királyos mondában (Guinevere és Lancelot afférja, vagy, hogy a végén Artúr meghal/Avalon szigetére kerül és sosem tér vissza), de ezeket a kihagyhatatlan „kliséket” Cornwell teljesen más megvilágításban tálalja. Vegyük példának Lancelotot, mindenki kedvenc lovagját, aki hősiességéről és a Guinevere iránti tiszta szerelméről híresült el, Cornwell verziójában egy nagyképű pojáca, aki soha egyetlen igazi csatában sem vett részt, csak úgy tett, mintha elmenne harcolni (vagy csak kisebb, teljesen veszélytelen összecsapásokban vett részt) közben saját magán ejtett apróbb, nem veszélyes sebeket és a barátaival koholt történeteket terjesztett saját „hőstetteiről.” Arról ne beszéljünk, hogy Lancelot mindig a külsejével van elfoglalva és tükrökkel veszi körbe magát. Persze a narrátor/főszereplő Derfel mindent tud Lancelot hazugságairól, mégse tehet ellene semmit, mert ő csak egy harcos és nem keltheti egy herceg rossz hírét. De ne hagyjuk ki a sorból Guinevere-t sem (ebben a trilógiában Cornwell az eredeti walesi nevét, Gwenhwyfar, használja), aki ebben a történetben korántsem olyan erényes, mint az eredeti mondákban: nem akar terhes lenni, mert elveszíti a gyönyörű alakját és nem csak Lancelottal csalja meg Arthurt, hanem két másik férfival is. Igaz, ezek nem szerelmi kapcsolatok, hanem az Ízisz istennőhöz fűződő vallási rituálé részeként történnek meg az aktusok. Ráadásul mivel Arthurral a viszonya megromlott, ezek a rituálék Arthur hatalmának megdöntésére irányulnak és Lancelotot, akarja királynak, mert akkor megkaphatja mind azt a luxust, amit szeretne, mivel Arthur nem akar király lenni. Viszont azt nem szabad elfelejteni, hogy Gwenhwyfar a kapcsolatuk elején igenis szerette Arthurt, sőt talán végig szerette, csak elvakította a hatalomvágy és miután Arthur ellöki magától és meg is bünteti őt, Gwenhwyfar mindent megbán és majd később újra egy pár lesznek, de persze ehhez idő kell.

Azt nagyon értékeltem a trilógiában, hogy Cornwell sok esetben meghagyta a szereplők walesi nevét és, hogy az olvasó be tudja őket azonosítani, odabiggyesztette, hogy ilyen meg olyan más néven is ismertek ezek a karakterek. Egy hatalmas plusz pont jár Cornwellnek még azért, hogy olyan kevésbé ismert szereplőket is beleszőtt a történetbe, akiket a modern feldolgozásokból kihagytak. Állítólag Derfel, a narrátorunk is az elfeledett szereplőkhöz tartozik, ennek majd egyszer még utána nézek, mert Malory-n kívül nagyon sok Artúr-legenda létezik és talán majd egyszer lesz rá időm, hogy utánanézzek a dolgoknak.

A trilógia másik erőssége, hogy nem a szokványos hősi, tökéletes szereplőkkel találkozunk. Minden karakter emberi és valóságos, a maga hibáival és erényeivel. Még Arthur sem mindenható. Bizonyos dolgok felett neki sincs hatalma és néha neki is olyan nehéz döntéseket kell hoznia, amivel bár megakadályozza, hogy a birodalom újabb ellenséget szerezzen, és újabb háborúba kerüljön, viszont mint magánember ez a döntése rossz és helytelen.

A történetben természetesen helyet kap a mágia is, de az nagyon érdekes, hogy az olvasó bizonyos esetekben nem tudja eldönteni, hogy csak egyszerű szemfényvesztésről van-e szó, vagy igazi varázslatot látunk. Azt már szinte a legelején megtudjuk, hogy Britanniában a rómaiak inváziója és az új vallások megjelenése óta a régi brit istenek hatalma, valamint maga a mágia is jelentős mértékben lecsökkent. Ahhoz pedig, hogy Britanniába visszatérjenek az ősi istenek és régi fényében pompázzon, meg kell találni a 13 ősi ereklyét és ezekkel egy véráldozatot is magába foglaló nagyon bonyolult rituálét kell végrehajtani egy adott helyen és időben. Na de kanyarodjunk vissza a mágiához. Sokszor van úgy, hogy Merlin, vagy Nimue egyszerű trükköket vetnek be, amik mások szemében varázslatnak tűnnek, míg vannak jelenetek, amikor tényleg varázsolnak. Az ominózus rituálé egy kész talány, mert félig varázslatos, félig meg egyszerű szemfényvesztés. Itt mindenki maga dönti el, hogy valójában mi játszódik le.

A vallás kiemelkedő szerepet kap a cselekményben. Ez egy igazi átmeneti korszak Britannia szigetén, mert maga a kereszténység még nagyon gyerekcipőben jár és a pogányok eléggé ferde szemmel néznek a keresztényekre, és persze a rómaiaknak hála a kereszténység mellet rengeteg más vallás is megjelent a szigeten, mint például az Ízisz istennőhöz fűződő vallás, amit Gwenhwyfar is gyakorol. Elég vicces és egyben sokkoló is, hogy milyen képet kapunk a korai keresztényekről, mert abszolút nem pozitív. Viszont, ahogy én Cornwell írásából rájöttem (itt a másik Grálos trilógiájára is gondolok, amiről majd szintén írni fogok), hogy nem az átlag hitgyakorlók és vallási vezetők alapján kell megítélni egy vallást, hanem az egyszerű, szerény papok és hívők azok, akik rámutatnak egy vallás jó oldalára. Bár Derfel pogányból a történet legvégére kényszerből keresztény lesz, majd végül szerzetes, de mégis egyfajta kis idilli képet fest arról, hogy ő hogyan is képzeli el a keresztény hitvallást és ez nagyon tetszett.

Úgy vélem, Cornwell egy nagyszerű Artúr-feldolgozást hozott össze és megéri elolvasni annak, aki szereti ezt a mondakört. 

A trilógia adatai:

Sorozatcím: The Warlord Chronicles (Excalibur)

Kötetcímek: The Winter King (A tél királya), Enemy of God (Isten ellensége), Excalibur (Excalibur)

Kiadó: Penguin

Kiadás éve: 1995, 1996, 1997

Magyar kiadó: Alexandra Kiadó

Magyar kiadás: 2010, 2010, 2010

Értékelés: 5/5 az egész trilógiára